Viszlát, Del Piero!

Amikor San Vendemiano környékén elkezdett leszállni az éj, Gino Del Piero nem tudta rávenni magát, hogy kimenjen, és megmondja fiának, hogy itt az ideje, hogy eltegye a labdát aznapra és jöjjön be a házba. Ehelyett, amikor besötétedett, kinyitotta a garázsajtót, felkapcsolta a villanyt, beült a FIAT 127-esébe, és leparkolt a szabad ég alatt. A helyet a garázsban a fiának hagyta, hogy lefekvésig gyakorolhasson, majd felmenjen a szobájába, amelyet bátyjával, Stefanóval közösen használtak, és Michel Platini posztere alatt hajtsa álomra fejét.

Alessandro addig focizhatott, ameddig csak szeretett volna. Évtizedekkel később, a szenvedélye a játék iránt érintetlen maradt. Úgy tűnik, mintha még mindig azt a szédítő izgalmat érezné, mint amikor az édesapjától kapott egyik születésnapi ajándékát kibontotta, és a dobozban megpillantotta élete első futballcsukáját, egy klasszikus Adidas Littbarskis-t.

37 évesen, mindent megnyerve sem jutott eszébe a visszavonulás gondolata. „Én leszek az első, aki tudni fogja, hogy mikor kell abbahagynom, de még nem most: a labdarúgás iránti szenvedélyem még nagyon is él” – mondta Del Piero a Vanity Fair-nek. „Nem könnyű megmondani, mennyi időm maradt” – tette hozzá a L’Équipe-nek. „Ha a foci és a munkám iránti szenvedélyemre gondolok, azt mondanám, hogy 20 évem maradt.”

A sors iróniája, hogy Del Piero nem a szeretett csapatában, a Juventusban fogja tovább rúgni a bőrt, így nem is itt fogja befejezni a karrierjét.

Ez már ismert egy ideje. 2011. május 5-én Del Piero egy egyéves szerződéshosszabbítást írt alá a klubbal, ami után azt mondta, hogy „ez lesz az utolsó szerződésem ezzel a csapattal.” Mellette ült az aláírás közben a klub elnöke, Andrea Agnelli, aki a következőket fűzte hozzá: „Ez lesz Del Piero utolsó szezonja a Juventusnál.” A soha véget nem érő történet elérkezett az utolsó fejezetéhez. Néhányan, nem utolsósorban Del Piero készen álltak, hogy letegyék a könyvet. „Abban reménykedem” – teszi hozzá, „hogy a lehető legtovább a Juventusban maradok.”

De eljött a történet vége… Egy, a részvényeseknek tartott októberi gyűlésen jelentette be Agnelli, hogy valóban ez lesz Alex utolsó idénye a Juventusban. Nagyobb figyelmeztetés vagy ceremónia nélkül zajlott ez le, még egy kis taps is volt, de ennyi.

Valójában a hír nem volt akkora sokk. Meg volt a maga oka, hogy Agnelli miért ezen az eseményen tette ezt a bejelentést. Ugyanakkor az (volt) az ember érzése, hogy ezt jobban is lehetett és kellett volna kezelni, sőt, talán helyesebb lett volna az új stadion átadásával egybekötni. Ehelyett egy olyan megbeszélésen került szóba, amelyet a hatalmas pénzügyi veszteség után a csapatba invesztált tőkeinjekció után tartottak, és ez közel sem volt az ideális pillanat arra, hogy megemlékezzünk a klub történetének egyik (ha nem A) legértékesebb játékosáról. „Olyasmi ez, mint amikor 20 év után sms-ben szakítasz a szerelmeddel” – írta Luigi Garlando a La Gazzetta dello Sport-ban.

A bejelentés után Del Piero nagyon diplomatikus volt, amikor a szatirikus show-ba, a Striscia la Notizia-ba hívták, hogy átadják neki a Tapiro d’Oro-t (Arany Tapírt), amit azoknak a hírességeknek adnak, akiket megaláztak, vagy legyőztek. „Mondjuk úgy, hogy az Elnök Úr emlékeztetett rá, hogy a szerződésem hamarosan lejár” – mondta itt Del Piero. A Kapitány egészen a szezon végéig nem fűzött több kommentárt az eseményekhez, de ekkor azt találta mondani, hogy „Agnelli meglepett engem. De egy kapitány sohasem feledkezhet meg arról, hogy mik a feladatai és mit képvisel.”

Nemcsak Del Piero szurkolói körében, hanem egészen Olaszországban az volt a vissza-visszatérő érzés, hogy Del Piero többet érdemelt volna. Gyakorlatilag ő volt a legjobb “dolog”, ami az Öreg Hölgy birtokában volt.

Mielőtt 13 éves koromban a Padovához szerződtem, néhány hónappal korábban próbájétékra hívtak Torinóba, de egy másik csapatba, a Torinóba!” – mondta Del Piero a France Football-nak. “Akkoriban valószínűleg nekik volt a legjobb futballakadémiájuk Olaszországban. De édesanyám határozott volt: ‘Még csak 12 éves vagy. Túl fiatal vagy, és amúgy is, Torino nagyon messze van’.”

Az a legenda járja, hogy egyszer Padovába érkezett a Juventus egyik játékos-megfigyelője, hogy megnézze Del Piero egyik mérkőzését. A megfigyelő egyáltalán nem volt meggyőzve, így 15 perccel a meccs vége előtt távozott. Del Piero ezt követően duplázott. Úgy látszott, hogy a sorsnak kellett közbelépnie. És meg is tette…

A tinédzser Del Piero a Piazza Crimea-n lévő Juventus központban írt alá az Öreg Hölgyhöz. A klub korábbi legendás játékosa, majd elnöke, Giampiero Boniperti könyvében ezeket a szavakat írt arra az aláírásra emlékezve: “Azonnal a trófeákhoz vittem, és azt kérdeztem tőle: ‘Láttad, mennyit nyertünk? Remélem, majd te is hozzá tudsz járulni ahhoz, hogy a Juventust még nagyobbá tegyük’.”

Del Piero megtette és még sokkal többet is tett.

22 éves korára már mindent megnyert, amit egy játékos klubszinten megnyerhet. A Juventusból való távozásáig 6 Scudettit (vagy a rekordbeállításnak számító 8-at – úgy, mint Beppe Furino, Ciro Ferrara, Giovanni Ferrari és Virginio Rosetta, hogyha beleszámítjuk, ahogy ő teszi, a Calciopoli miatt elvett 2-t), Olasz Kupát, 4 Olasz Szuperkupát, Bajnokok Ligáját, Világkupát, Európai Szuperkupát és természetesen Világbajnokságot nyert.

A Torinóban eltöltött idők során a nagyszerű Gaetano Scierát is lehagyta, mint a Juventusban legtöbbet pályára lépő játékos. Továbbá a klub történetének legjobb góllövője a Serie A-ban, összesen pedig 289 gólt szerzett a klub színeiben, amivel ezen a listán is az első helyet foglalja el, megelőzve Bonipertit.

Gyerekek szerte a félszigeten, legyenek ők Torinó, Milánó, Róma vagy Nápoly utcáin, megpróbáltak Del Pierós gólt szerezni, amely vetekedhetne a Fiorentina ellen külsővel szerzett góllal, a Lazio ellen egy gyönyörű cselsorozat végén a büntetőterületen belülről a hosszú felsőbe eleresztett lövéssel, és még sok más góllal, a River Plate elleni csodával, a Borussia Dortmund elleni sarkazásos góllal, a Milan elleni szabadrúgásgóllal, a 2006-os VB-n a Németország elleni elődöntő utolsó percében szerzett fantasztikus góllal, illetve azzal a teljesítménnyel, ami után a Bernabeu nézőközönsége felállva tapsolta meg Del Pierót.

Akárhol is volt a Juventus otthona, Alex mindenhol letette a névjegyét: gólt szerzett a Stadio Communaléban, a Delle Alpiban, az Olimpicóban és az új Juventus Arénában is. Del Piero a Juventus stadionjait összekötő kapocs. Ő egy élő legenda, akitől rengeteget lehet tanulni.

Del Piero mindig is tiszteletet mutatott a Juventus iránt. Érdemes megemlékezni, hogy miután a Padovából történt átigazolása után bemutatták, és a Juve mezével pózolt, szépen összehajtotta a fehér-fekete mezt. Nem dobta le és hagyta ott összegyűrve, mint sok más új szerzemény. Nagyra becsülte a mezt, ahogy sokan az ő hűségét.

Alex mindig a Juventus mellett állt, még a doppingvádak, a Calciopoli és a Serie B-be való kizárás alatt is. Nem hagyta el a süllyedő hajót, nem árulta el a klubot, mint például Schettino. Magára vállalta a felelősséget és a legsötétebb időszakból is visszavezette a Juventust a fényes sikerekhez. A klub egyik örökkévaló legendájának – Omar Sivori, Boniperti, Roberto Bettega, Michel Platini és Dino Zoff – a klub iránti elkötelezettsége sem volt annyira letesztelve, mint az övé. Egyiküknek sem kellett egy olyan napot megtapasztalnia, mint 2006. Szeptember 9-én, Riminiben, amikor a Juventus történetének első Serie B-s szezonja megkezdődött, miután megfosztották őket a Scudettótól.

Ezért a szolgálatért a Juventus hatalmas hálával tartozik Del Pierónak. A klub nagyrészt neki köszönheti, hogy ma olyan kép él róla az emberekben, amilyen. Elkülöníteni az egyiket a másiktól értelmetlenség. Ők megkülönböztethetetlenek. „Szerte a világon a Juventus egyet jelent Del Pieróval” – mondta az exedző és mentor, Marcello Lippi. „Amikor kimondod az ő nevét, az a Juventust jelenti. Nem tudom, mi történt közte és a klub között.”

Meg lehet érteni a miérteket és az okokat. A Del Piero iránt érzett mindenféle tisztelettel, viszont elég szerencsétlen módon, Agnelli kifejtette azon álláspontját, miszerint a játékos a klub múltja, és nem a jövője. Del Piero még mindig úgy érzi, hogy sokat adhat a csapatnak, nemcsak a cserepadról, hanem a meccs kezdetétől. A szezon nagy részében egy kiegészítő ember volt, még akkor is, amikor a csatárok nem találták el a kaput sem. Ugyanakkor amikor pályára került, döntően befolyásolta a meccseket, gondoljunk csak a Milan elleni Olasz Kupa-elődöntőre, az Inter elleni Derby d’Italiára, vagy a Lazio elleni hazai mérkőzésre, amikor az ő góljának köszönhetően a bajnokság a Juventus saját kezébe került.

Ismerve Del Piero versenyzői énjét, nem könnyű neki megemésztenie, hogy nem kap szerepet a kezdő tizenegyben. Ő azt mondta, hogy „ez az életem legkomplikáltabb szezonja, mert azt a valóságot tapasztaltam, amit előtte nem ismertem: milyen csak néhány percet, vagy egyáltalán semmit sem játszani.”

Egy ideális világban Del Piero minden egyes Juventusbeli mérkőzésén kezdőként lépne pályára. A szomorú igazság az, hogy a következő szezonban már máshol kell játszania. „Június 30-án lejár a szerződésem. Nem tudom, mit gondoljak a jövőmről, mivel ez egy hatalmas változás és egy kicsit meg is ijeszt, mert ez olyan, mintha másodszor hagynám el az otthonomat. De úgy élem meg ezt, mint az egyik videójáték, amit imádtam gyerekkoromban: ez egy új szint, amit le kell küzdeni!”

Az Atalanta elleni hazai mérkőzés Del Piero utolsó mérkőzése volt saját szurkolói előtt. Ez egy örökké az emlékezetünkbe vésődött esemény volt! Miután a torinói születésű Luca Marrone vezetéshez juttatta a Juventust, ki más, Del Piero duplázta meg az előnyt, és ezzel biztossá vált, hogy ez a csapat is bekerül a történelemkönyvekbe, mint a harmadik (a 1978-79-es Perugia, valamint az 1991-92-es Milan után) csapat, amely veretlenül nyeri meg a Serie A-t.

Miután a tizenhatoson kívül megkapta a labdát Emanuele Giaccherinitől, a Juventus 10-ese szétnézett, és egy hihetetlenül pontos csavarást küldött a kapu bal alsó sarkába. Ő egy olyan játékos, akinek a góljai hatalmas érzéseket és emóciókat hordoznak. Elég a 2001-es bajnokságban a Bari elleni góljára emlékezni, amit mindössze néhány nappal édesapja halála után szerzett, vagy a Piacenza elleni gólt megemlíteni, amit röviddel azután lőtt, hogy l’Avvocato, a nagyszerű Juventus pártfogó, Gianni Agnelli 2003-ban eltávozott az élők sorából.

Ezúttal mindegyik csapattársa egy körben gyűlt köré. Mindannyian megálltak egy pillanatra, hogy osztozzanak ezen a momentumon. Ez annak a megbecsülése volt, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ez megtörtént Torinóban. De ha valaki nem hitte el, hogy valóban így van, az az 57. percben tényleg rájöhetett. Látni a negyedik játékvezetőt, ahogy feltartja a cserét jelző táblát, mellette pedig Simone Pepe melegít, hogy beálljon Del Piero helyére. Amikor Del Piero meglátta a táblát, megállt, az égbe emelte a kezeit, és integetett, csókokat dobált a nézők felé, és meghajolt. Miközben sétált lefelé a pályáról, az Atalanta játékosai megveregették a vállát. Utoljára elhangzott az “un Capitano, c’é solo un Capitano”, amit “még egy év, Del Piero, még egy év” című rigmus követett. Majd miután megölelte Gigi Buffont, felsétált a cserepadhoz, de közben még megállt autogramot adni egy fiatal Juventinónak.

Majd miután leült, a közönség ovációja ismét arra sarkallta, hogy felálljon. Mirko Vucinic és Claudio Marchisio ösztönzésére felállt, és megköszönte a tapsot, felemelte karjait, majd egy rögtönzött búcsúkörre indult, mialatt a meccs tovább folytatódott. Senki sem a meccsre koncentrált innentől kezdve. Amikor Del Piero a kanyarba ért, sálak és mezek sokaságát dobáltak a lába elé, mint ahogy rózsákat szoktak az operaénekeseknek. “Grazie di Tutto” – szólt a következő dal.

Visszatérve a cserepadhoz, Buffon a kezeit az ölében pihentetve, fejét rázva, a következőkről elmélkedett. “A következő 150 évben nem lesz még egy olyan ember, mint Del Piero, teljesen meg vagyok hatódva” – mondta később. Nem ő volt az egyetlen. A kamerák szerte a stadionban síró szurkolókat mutattak. Del Piero is küszködött, hogy ne mutassa ki az érzéseit, ezért a cipőfűzőjét kötötte meg, hogy “elrejtsem a könnyeimet.” Búcsúzni sohasem könnyű…

A tiszteletkör véget ért, majd a Kapitány eltűnt az öltözőbe vezető folyosón a meccs vége után, és utolsóként jött onnan elő a vörös szőnyegen, hogy magasba emelje a Scudetto-trófeát. Amennyiben készen állt volna a visszavonulásra, ennél jobb alkalmat keresve sem találhatott volna, pont amikor a klub visszatért a csúcsra. De az új könyvének címe (Giochiamo Ancora = Játsszunk tovább!) tisztán leírja, hogy az ő szándékai teljesen különbözőek. “Egy egész életem van arra, hogy igazgató legyek. Futballjátékosnak születtem, egészséges vagyok, és továbbra is játszani akarok.”

A Napoli elleni Olasz Kupa-döntő óta egy olyan Juventust kell megtapasztalnia azoknak a generációknak, akik Del Pieróval nőttek fel, amit nem akartak elhinni, hogy eljön: egy Del Piero nélküli Juventust. Az első torinói szezonjának végén volt ahhoz a legközelebb, hogy másik csapat mezét viselje, ugyanis megegyeztek a Parmához való kölcsönadásáról, azonban az ügylet nem valósult meg, mivel a Parma leigazolta Dino Baggiót, és ezzel befejezettnek tekintették az átigazolásokat. “Ha máshova igazoltam volna, minden máshogy alakult volna.”

Mint egy Robert Frost-mű szereplője, most ő az, aki keveset utazott. “Egy kicsit kiestem a gyakorlatból. Nem voltam a(z átigazolási) piacon 19 éve.” A könyvében is leírta a hasonlóságokat ahhoz, amikor “belépnek Narniába.” Ugyanakkor az igazi tündérmese az lenne Del Piero számára, hogyha átmenne a szekrényen, és találna arra módot, hogy a Juventusban fejezze be a karrierjét. Ehelyett kénytelenek vagyunk neki egy “happy end”-et kívánni valahol máshol…

Ciao Ale, Grazie di Tutto.

Írta: James Horncastle

Fordította: kambuc

Forrás: www.jameshorncastle.com

Kényelmesen böngészheted oldalunkat bármilyen böngészőn, platformon és felbontáson!

© 2012-2017

created by

Vélac