Claudio Marchisio
1. rész: Csillag születik…
Miért volt akkora ász és ikon az az egyetlen játékos, aki képes volt az akadémiáról a felnőttcsapatva bekerülve igazán maradandót alkotni?
Már csak ezért is, a kérdéssel választ is adunk. De igazán mélyen belekukkantva Marchisio pályafutásába, csillagának felemelkedésébe, porbahullásába és még a porban is való ragyogásába megtaláljuk az ennél kicsit hosszabb választ.
Claudio Marchisio 1986. január 19.-én látta meg a napvilágot Torinóban. Nem túl meglepő módon Juventusos családba született, a Marchisio famíliának éves bérlete szólt a stadionba, minden meccset láttak és a kis Claudiora is átragadt ez a mentalitás. Mind a futball, mind a Juventus iránt mutatott erős szenvedélye már korán kiütközött. Nem véletlenül szúrták ki a zebrák megfigyelői sem az eredetileg csatárként tevékenykedő Marchisiot és rögtön meg is hívták a Juventus akadémiájára az akkor mindössze hétesztendős kisfiút. Lelkesen ment. Ha csatárnak nem is, középpályásnak annál inkább ki tudott bontakozni az évek során, tizenévesen már kiemelt tehetség volt. Példaképének Alex Del Pierot tartotta, akivel kis ideig együtt is edzhetett mikor a Capitano egy sérüléssel bajlódott. Egy, az Il Corriere di Chieriben közölt, ’99-es interjúban Stefano Marchisio (Claudio édesapja) egy igen furcsa sztorival állt elő:
“A fiam rendszeresen látta Del Pierot az edzéseken, és természetesen beszélt is bálványával. Minden egyes alkalommal kért tőle egy aláírást is, amit Alex mindig készségesen teljesített. Egy idő után azonban nem állta meg és megkérdezte: Te ezeket eladod?”
Nem adta el. Neki ezek csak úgy kellettek. Lelkes volt, nem is akármennyire. Lippi fel is figyelt rá, 16 évesen már rendszeresen edzhetett az első kerettel, ami Fabio Capello irányítása alatt sem változott. 2005. április 16.-án pedig levelet kapott, hogy készüljön mert a nagyok padján fog ülni a Cagliari ellen. Nem léphetett pályára, de ott virított a hátán a 60-as számú Juventus szerelés. Cseremellény alatt ugyan, de rajta volt (na az mennyit érhet ma?). Nem elég hogy nem léphetett pályára, de jött egy mindent felborító esemény a következő nyáron, ami Claudiora is hatást gyakorolt: A Calciopoli.
Nem tudni hogy a Calciopoli-botrány milyen törést okozott Marchisio életében, gondolkodásában vagy karrierjében. Egy biztos: A Juve kerete szinte összeomlott. Didier Deschamps viszont hitt abban, hogy a motivált, spirito juve által fűtött akadémistáknál senki sem akarja jobban bebizonyítani a világnak, hogy a Juventus igenis topcsapat. Marchisio épp ilyen volt. Tehetséges, ambíciózus, hiányzó játékos egy új, épülő csapatba. Be is került a keretbe, és 2006. augusztus 19.-én, napra pontosan 20 évesen és 7 hónaposan debütálni tudott a Martina Calcio elleni kupamérkőzésen. Ezt követően tért vissza az ifjakhoz, nem is ok nélkül: A Juventus Primavera az Inter legfiatalabbjai ellen vívta meg az Ifjúsági Szuperkupa egyetlen mérkőzését. Azon a Derby D’Italian a Juventus kiscsapata 5-1 arányban verte össze a milánóiakat, ami ugyan iszonyú sovány vigaszt jelentett a nyári események után, de legalább a Primavera visszavette a Juventus becsületét, Marchisio pedig kapitányként a lelkét is kitette azon a meccsen. Mégsem játszhatott soha többé az ificsapatban. Deschamps ugyanis felvette magához a nagyok közé, akikkel a másodosztályban 25 alkalommal léphetett pályára. Rendkívül sokat tett azért hogy a Juventus első körből jusson vissza, Deschamps filozófiája bevált. A Juve ismét az első osztályban tevékenykedhetett, azonban az ifjú Claudio nélkül.
Aki a nyakába vette Olaszországot. A zebrák (elsősorban hogy tapasztalatot szerezzen) lepasszolták Toszkána bájos dombjai közé az Empoli csapatának, akik épp középpályást kerestek. Marchisionak itt sem kellett sokáig várnia a mélyvízre: Mindjárt az első meccse a toszkán derbi, a Fiorentina-Empoli mérkőzés volt. Nem csak ott, hanem minden meccsén kifejezetten jól játszott, még az UEFA-kupában is pályára léphetett. Összesen 29 alkalommal húzta magára a kék csapat mezét, erről az időszakról pedig csak szép emlékeket őriz:
“Egy percig sem bántam meg, mert itt értem férfivá!”
Jobban, érettebben tért meg Torinóba, ahonnan többet el sem mozdult (szinte) egész további pályája során. Claudio tehát így küzdötte fel magát az akadémiai lépcsőfokokon kúszva, a Calciopoli poklát megjárva és a kölcsönszerződést megélve lett azzá a zsenivé, akit a második rész tár elénk…