Mit csinál Sarri a Juventusból?
Nagyon úgy néz ki, hogy a csúfosan elbukott kupadöntő és egy egész évnyi nyögvenyelés után kezd kiforrni Maurizio Sarri rendszere a Juventus háza táján. A toszkán szakembert nem fogadta kitörő lelkesedés amikor kinevezték 2019 júniusában, de a szezon kezdetével kicsit csillapodtak a kedélyek. Mindezek után kitört a pandémia, a szezon félbeszakadt, a visszatérés pedig olyan siralmas volt, hogy két meccs után (Coppa Italia elődöntő, döntő) a szurkolók nagy része ki akarta rúgatni a “büdös bagós” és egyéb jelzőkkel illetett Sarrit. Jogos volt? Hát persze, mivel rémesen gyenge volt minden, de nem csak a Mister okolható mindenért.
Mi volt rossz?
Tény, hogy a Juventus a kupában borzalmas volt, egyszerűen nem ütötte meg azt a szintet, amiért megérdemelten nyerhetett volna trófeát (teszem hozzá gyorsan, hogy a Gattuso által vezényelt Napoli sem). A csapat rémesen játszott, a Milan elleni elődöntő második felvonását elképesztő fölénnyel kellett volna megnyerni, mégis kínosan gól nélkül maradt a Juve. Donnarumma 7 kapura tartó lövésből hetet fogott meg, egy büntetőt is kivédett, brillírozott az olasz kapus. A Milan nem lőtt kapura, ami még úgy is kifejezetten beszédes adat, hogy a 16. Perctől tíz emberrel futballoztak. A mezőnyfölény tagadhatatlan volt és mindenki sejtette: egy ilyen Milan elleni játékkal a döntőben bárki ellen elvérezhet a Juventus. Így is történt: az ordító mezőnyfölény és a rengeteg (93%-ban pontos) passz ellenére mindössze 13 lövést sütöttek el a fiúk 90 (+ráadás) perc alatt, amiből egészen szánalmasan csupán három talált kaput. Ez nem éri el a 25%-ot sem. Ezzel szemben a Napoli mérlege sem fényes a 15 lövésükkel, de ebből 7 kaput (pontosabban Buffont) talált. Apropó ha már Buffon; ő volt Cuadrado mellett az egyetlen játékos, akinek a döntő alatt szívesen hallottam a nevét, kifogástalanul védett az öreg. De hiába a rengeteg passz, a labdabirtoklási fölény és a Sarri által tényleg (azóta) jól alkalmazott 4-3-3, a Juventus döntetlent ért el a kupadöntőben (heh). A 11-esekről nem beszélnék, azokat valaki vagy belövi vagy nem, az egész egy nagy szerencsejáték, onnantól megint nyitott kérdés volt a kupa sorsa és ott már nem számít, hogy előtte ki hogyan játszott. Hogy Sarri mit kapott vagy mit nem a döntő után, azt mindenki döntse el magának, hogy mennyire volt fair kutyaként bánni vele, aztán mennyire volt nevetséges visszasírni Allegrit, akit tavaly a kupából való (elég gyors) kiesés, de főleg a BL-ből való kizúgás után mindenki kirúgott lélekben és a facebook kommentek közt is. Kicsit hiányzott a következetesség.
Gyorsan ítélünk?
Persze, dühösnek mindenkinek joga van lenni és a döntő után mindenki az is volt, Sarri botrányosan leszerepeltette a csapatot és megértem ha elsősorban rá zúdul a népharag. Lehet hatott is, mert a döntő óta a bajnokságban repülőrajtot vett a Juve, a Bologna, a Lecce, a Genoa és a Toro ellen olyan játékot játszottak a fiúk, amit rendkívül magas szintnek nevezünk. Ezek nem a legfontosabb meccsek a legkeményebb ellenfelek ellen és majd jön is a főpróba a most igen keménynek látszó Milan ellen, de biztató, hogy nem csak szórakoztató, hanem eredményes játékot játszik a csapat. A 4-3-3 formáció nem újkeletű Sarri Juventusában, hiszen az idény első két meccsét ebben a szisztémában játszotta le a csapat. Fontos statisztika, hogy a bajnokságban a 4-3-3-ban 12 mérkőzést játszott le a csapat, melyek közül 10-et megnyert. Ezeken a meccseken a Juve mindig legalább egy gólt szerzett, ez így összesen 25 lőtt gólt jelent 12 meccs alatt. Sarri 4-3-3-as gólátlaga tehát majdnem egész pontosan 2,1 szerzett valamint 0,75 kapott gól meccsenként a Serie A-ban. Percekre átlagolva ez úgy néz ki, hogy Dybalaék 42 percenként lőttek egy gólt minden meccsen. Így már nem is hangzik ez olyan jól, de ha csak az újraindítás óta lejátszott meccseket nézzük, fantasztikus adatokat kaphatunk. Az elmúlt durván három hétben négy meccset nézhettünk meg, mind a négy a már előbb említett felállást követte. Ezeken a meccseken Sarri 13 gólt rúgatott a jétékosaival és valamit csinálhatott a Dybala-Ronaldo párossal, mert csak ők ketten nyolcat szállítottak ezekből a találatokból. Emellé a Juve összesen csak két gólt volt kénytelen kapni, ráadásul külön-külön meccseken, így mondhatjuk; a védelem szilárdan áll. A kupadöntő utáni felkészülési időben tehát Sarri gatyába rázta előbb saját magát, majd a csapatot is. Beindult a Sarriball.
Na de mi a fene az a Sarriball?
“A csapatnak magához kell ragadnia a kezdeményezést és a saját fociját játszania helyszíntől, ellenféltől és szituációtól függetlenül”. Ezekkel a szavakkal jellemezte futballfilozófiáját Maurizio Sarri, mikor erről kérdezték. Röviden ez a Sarriball lényege. Szép szavak, de elég óvodás, nem épp kifejező megfogalmazás. Mégis ki ne szeretné a saját fociját játszani és az ellenfélre erőltetni azt? Sarri terveibe és meccseibe belenézve már árnyaltabb a kép. A toszkán mester calciojának főbb pontjai a következők:
- A labdatartás erőltetése, leginkább a defenzív, leghátsó pályaharmadban.
- A villámgyors, függőleges (támadó irányba tartó) labdák támadásépítés közben.
- Valamint a gyors passzolgatás a támadó harmadban. Ezt fel lehet fogni egyfajta támadó tiki-takának is.
Hogyan működik – nagy vonalakban
Sarri taktikájának egyik alapeleme a keményen feltolt védelemből és a többiektől hátrébb helyezkedő, egyfajta tengelyként funkcionáló középső középpályásból tevődik össze. Ez a játékos egyfajta kapocsként szolgál, rajta keresztül mozog az egész csapat és a labda is. A feltolt védelemnek köszönhetően a kapus is feljön, egyfajta hátsó ötöst kialakítva, akiknek bármikor lehet passzolni. Épp ebből kifolyólag mind a védők mind pedig a kapus kitűnő labdakezeléssel kell rendelkezzen. A szélsővédők közül mindig csak az egyik megy fel jobban, azaz mindig van egy offenzív és egy defenzív oldal, amihez igazodni lehet a támadást hátul biztosítóknak. Ilyenkor kifejezetten hasznos egy olyan jobbhátvéd mint Cuadrado, aki támadóból lett védő, azaz pont tökéletesen tudja játszani az offenzív szerepet.
A középpálya szinte pontosan ezt a metódust követi, csak épp tükörben. Mind vertikálisan, mind horizontálisan tükrözik a védelem munkáját. Így például a feltolt belső védőkhöz nevető harmadikként hátramegy a már említett “tengely” középpályás. A maradék két középpályás attól függően támad vagy védekezik, hogy melyik szélső hátvéd oldalán folyik az akció. Ezzel egyfajta sáncot alkotnak egy esetleges kontrát megakadályozandó. Ezzel a rendszerrel minden poszton ugyanúgy marad egy ember, miközben ugyanonnan el is tud szakadni egy másik játékos (labdával vagy anélkül).
A támadók csak a harmadik pályaharmadban kapnak szerepet. A két szélső közül amíg egy befelé tör, a másik pont ugyanarra (azaz neki kifelé) húzza a játékteret, minél több szabad helyet teremtve ezzel középen és a másik oldalon. A klasszikus Sarriball nem hamis kilencest alkalmazott mint pl. Dybala, hanem klasszikus csatárokat mint Morata vagy Higuaín. Klasszik kliences esetében a csatárnak egy dolga volt: betörni középre, minél több teret biztosítva a labdával érkező szélsőnek vagy adott esetben neki magának befejezni a támadást a 16-oson belül. Hamis kilencessel egészen kicsit más csak a helyzet; a középső támadó nem a 16-oson belül, hanem kívül kap(hat) labdát, majd azt megtolva és ellőve, vagy a kiugró szélsőnek visszajuttatva fejezi be a támadást. Erre jó példa Dybala Genoa elleni, vagy Higuaín Lecce elleni gólja.
A Sarriball tehát alapjaiban az a totális futball, amivel – ha jól alkalmazzák – kevés csapat tud bármit is kezdeni. Nem ördögtől való ötlet tehát ezt a Juventusnál használni, a keret minősége egy igazán jó taktikáért kiált, amire a Sarriball valóban megfelelő válasz lehet. Az újraindulás utáni első két meccs katasztrófa volt, azonban azóta fényesen szárnyal a csapat, mintha új erőre kaptak volna. Most először lehetett olyan nyilatkozatot hallani egy játékos szájából, hogy pontosan az történt a pályán, amit Sarri kért tőlük. És lám, a játék feszes és szórakoztató, az eredmények brutálisak, a csapat pedig elképesztően összehangolt és dinamikus gárda hatását adja.
Beérett végre?