A barátaid se maradjanak le róla

 


CICCIO IGAZ TÖRTÉNETE

2016 július 7-e. A nap, amikor megtalálták Raffaello Bucci élettelen testét a Torino és Savona között fekvő Fossano község közelében, egy híd lábánál. Annál a hídnál, amelyet a helyiek csak “Az öngyilkosok hídjaként” emlegetnek.
Mindez egy nappal azután, hogy vallomást tett a torinói rendőrségnek, a futballt és a szervezett bűnözést összekötő szálakkal kapcsolatos nyomozásban…


Az említett viadukt egy hatalmas építmény, amely összeköti Torinót, az attól 100 km-re délre fekvő Cuneóval. Hídfői tartják meg a Stura di Demonte folyó felett, 45 méteres magasságban átívelő kétszer-kétsávos autópályát. A helyszín pontosan ugyanaz, mint ahol Edoardo, Gianni Agnelli egyetlen fia 2000-ben rejtélyes körülmények között életét vesztette. Edoardo is – Buccihoz hasonlóan – a hídról lezuhanva lelte halálát.

Bucci élete – ahogyan halála is – kapcsolódott az Agnelli családhoz. Jóllehet, a Torinótól 850 km-re fekvő San Severóban nőtt fel, Bucci a Juventus szurkolók keménymagjába tartozott. Gyerekkorában az Öreg Hölgy legnagyobb legendáit láthatta játszani: többek között Platinit, Baggiót, Ravanellit, Viallit és Del Pierót. A Juventus – ahogy az egyik gyerekkori barátja fogalmazott – megszállottság volt számára.

Ugyan eredeti keresztneve Raffaello volt, mindenki csak “Ciccio“-ként ismerte. Szerény körülmények között nevelkedett, apja iskolai gondnok, anyja pedig háziasszony volt, mindketten mélyen katolikusok. Ciccio szeretnivaló, csibész gyerek volt, vidám, szórakoztató, és egy igazi “trascinatore” (született vezér). A középiskolában könnyen kötött barátságokat, és csakhamar a diákönykormányzat tagja lett, emellett pedig a tanárokkal is szívesen lógott együtt az iskolai szünetekben.

A 90-es évek közepén, az iskolai tanulmányai befejeztével Torinóba költözött, imádott csapatának székhelyére. A piedmonti város, párhuzamosan fekvő utcáinak, folyóinak, és az Alpok látképének köszönhetően pompázatos és méltóságteljes, emellett pedig a kitűnő borokat termelő, valamint minőségi rumokat és csokoládékat előállító “bonvivánok” városa.

Ciccio nem talált végzettségéhez való könyvelői állást, de kitartásának és képzelőerejének köszönhetően, hamarosan a jegyértékesítők jövedelmező világában találta magát.

Elkezdett hát jegyeket szerezni és továbbértékesíteni a barátainak, azután pedig a barátai barátainak. Egy megbízható szervező vált belőle a fanatikus Juventino barátai szemében. A korabeli képeken nem tűnik éppen elszánt kereskedőnek, éppen ellenkezőleg: vékony, hosszúkás arc, és állandó, zsivány mosoly jellemezte.

 

Olaszországban a szurkolók hírhedten szenvedélyesek, ahogyan az olasz “tifoso” szó jelentése is “tifuszos” – azaz egy megfertőzött, lázas állapotra utal. Ciccio azonban elmerült az “ultrák” még ennél is lángolóbb világában – fanatikusok csoportjainak szoros kötelékébe került, amelyek nem csak azért jöttek létre, hogy a csapatot támogassák, hanem egyúttal saját csoportjuk márkáját és üzleteit is építették.

Az ultrák első csoportjai a 60-as években alakultak, amikor is elkezdtek kiformálódni a Milan, Inter, Sampdoria, Torino és Verona drukkerek elszánt és időnként erőszakos csoportjai. Nem ritkán az is előfordult, hogy egyes csoportok a szélsőjobboldalt képviselték, mások pedig a szélsőbalos gerilla csoportok lázadó partizánakciói bűvőletében éltek, úgymint a “Brigades” a “Fedayeen” vagy a “Commando”. Idővel, a huliganizmus terjedésével, az ultra csoportok nevei “angolosodtak”, így jöttek létre például a “Fighters”, az “Old Lions”, vagy a “Boys” csoportok, vagy az ezeknék is vehemensebb “Deranged” és “Out of Our Heads”.

A 70-es évek közepére, az összes elsőosztályú olasz klubnak megvolt a saját ultracsoportja, egy évtizeddel később pedig csoportok tucatjai. Ezek időről időre feldarabolódtak, újjászerveződtek vagy átalakultak, mindig annak érdekében hogy megszerezzék pozicióikat a Kanyar (Curva) középső részén. Ez a kapu mögötti területet jelöli, amely eredetileg a klub legszegényebb, de legelkötelezettebb rajongóit gyűjtötte össze. A Kanyar volt mindennek és mindenkinek a találkozóhelye, az ultrák felségterületén visszatérő “vendégek” voltak a drogdílerek, gyakoriak voltak a verekedések, késelések, lövöldözések, néha pedig új szövetségek vagy üzletek köttettek.

Jelenleg 382 ultra csoport létezik Olaszországban, amelyek közül néhány továbbra is nyíltan politikai eszméken alapul (40 szélsőjobboldali és 20 szélsőbaloldali). Köszönhetően annak, hogy a Juventus szurkolói az ország legkülönbözőbb pontjairól érkeznek, az ultrái is sokszínűbbek mint a többi csapaté. Ciccio a Drughi nevű ultracsoport tagja lett. Nevük, a “Drúgok”, Stanley Kubrick “Mechanikus narancs” című filmjének szereplőire utal. Fiatal srácok, egy utópisztikus jövőkép furcsa karakterei, akik stílusos erőszaktevéseikkel váltak hírhedté.
A Drughi zászlajain, bannerein vagy jelvényein megfigyelhető logó, a négy keménykalapos férfi sziluettje, kezükben gumibotokkal, fehér vagy narancssárga háttér előtt sétálva.

Abban a sportban, amelyben alapvető a játékosok és a tulajdonosok “vándorlása” vagy hűtlensége, az ultrák a klub egyetlen hűséges elemeinek tekintik magukat. Egy magányos világban ők képviselik az összetartozást. Ez Ciccio számára is vonzó lett.
Mindazonáltal, ennek megvan az árnyoldala is. Az ultrák az elmúlt 50 évben a szervezett bűnözés közvetlen közelébe kerültek, és számos illegális tevékenység részeseivé váltak, a jegyüzérkedéstől -és hamisításoktól, a drogkereskedelemig. A 90-es évek közepére, az ultrák hatalma akkorára nőtt, hogy képesek voltak arra is, hogy bojkottal fenyegetve játékosigazolásokat akadályozzanak meg.

Ciccio nem látta az árnyoldalt. Gondtalan életet élt, barátok között mozgott, és dőlt a pénz a jegyközvetítésekből. Úgy érezte, ez az útja annak, hogy egy napon megvalósítsa nagy álmát, és a Juventusnak dolgozzon. Ahogyan az Olaszországban lenni szokott, a Juventus és az ultrák közötti kapcsolat nem nyílt egyeztetéseken, hanem titkos szervezkedéseken alapult. A klub segítette az ultrákat a jegyközvetítésekben, cserébe a biztonságos és lelkes szurkolói társadalomért.

Ahogyan Michele Galasso, a Juventust és az ultrák vezetőit (capo) egyaránt képviselő ügyvéd fogalmazott: “A Juventus és az ultrák közötti kompromisszum, gyakorlatilag a szabályok és a valóság közötti kompromisszum.”

Bizonyos szempontból az ultrák a régimódi angol huligánokhoz hasonlíthatóak. Akcióikat harcászati stílusban szervezik. Lerohannak rivális csoportokat, hogy megszerezzék a molinóikat, mint zászlókat egy csatában. Stadionbéli jelenlétüket begyakorolt performanszokkal és rigmusokkal teszik hangsúlyossá, mindezt zászlókat lengetve, indulókat énekelve, ütemes dobjátékkal és pirotechnikával fokozzák. Minden csoportnak megvan a maga egyenöltözéke és gyülekező helye – ez utóbbi általában egy bár, vagy egy szurkolói törzshely, tele logókkal, szlogenekkel és emléktárgyakkal. A rangadók előtt ezek a bárok úgy néznek ki, mint egy banknak a hátsó irodája: telis tele jegy -és pénzkötegekkel. Amikor Ciccio megérkezett Torinóba, úgy tűnt, az ultrák minden addiginál nagyobb hatalommal rendelkeznek. Képesek voltak megakadályozni egy általuk nem kedvelt játékos leigazolását, mint ahogyan azt tették az Udinese vagy a Lazio szurkolói. Előbbi esetben az ultrák egy kisebb, antiszemita része tiltakozott az izraeli támadó Ronnie Rosenthal megszerzése ellen, utóbbi esetben pedig Beppe Signori Laziótól a Parmába való igazolása ellen tüntettek bizonyos csoportok, teljes stadionbojkottal fenyegetve klubjukat.

Az ultrák befolyásának folyamatos növekedésével párhozamosan, a stadionon belül és kívül megsérülő szurkolók száma is ugrásszerűen megnőtt. Az 1995-96-os szezonban tapasztalt 400, az 1999-2000-es szezonra a háromszorosára, 1200-ra nőtt.

Országszerte gyakoriak voltak a festékszórós falfeliratok, különböző “mártírok” neveivel, amelyek azoknak az ultráknak vagy kivülálló szurkolóknak állítottak emléket, akik valamilyen erőszakos cselekmény áldozatai lettek. Ilyen volt Claudio Spagnolo, akit mérkőzésre menet késeltek meg; Vincenzo Paparelli, akit egy ultra által kilőtt, és a stadionon hosszában átrepülő rakéta talált fejbe a római Stadio Olimpicóban; a Roma drukker Antonio De Falchi, akit a stadion közelében öltek meg; Antonio Curro, aki a Messina – Catania mérkőzésen egy házikészítésű bomba által vesztette életét; valamint Sergio Ercolano, aki a lelátóról zuhant le az Avellino – Napoli meccs kezdete előtt.

Voltak időszakok, amikor az “ultra” szó egyet jelentett a “neofasiszta” kifejezéssel. Amikor a holland Aron Winter – aki muszlim és zsidó szülők gyereke – aláírt a Lazióhoz 1992-ben, a következő graffiti fogadta a klub edzőközpontjánál: “Winter Raus”, utalva a náci Németország “Juden Raus” szlogenjére.
1997-ben, a Torino csapatának ultrái a Pó folyóba dobták a marokkói Abdellah Doumit, azután üvegekkel dobálták meg a fuldokló férfit.

2004-ben a Roma ultrák egy csoportja leállíttatta a városi rivális Lazio elleni derbit, annak második félidejének elején, miután az a hír kezdett elterjedni a lelátón, hogy a stadion mellett egy rendőrautó halálragázolt egy gyereket.

Mindkét oldalról szurkolók tömege kezdett tüntetni a rendőrség ellen, még azután is, hogy a hangosbemondóban többször is kijelentették, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.

A híres kép – amelyen Francesco Tottit különböző csoportok vezetői veszik körbe – jelképe lett az ultrák olasz futball feletti hatalmának.

Totti, miközben az egyezkedést követően sétált vissza a társaihoz, kiszólt Capellónak: “Ha tovább játszunk, megölnek minket.”

Cicciót azonban senki nem vádolhatta semmivel, hacsak nem azzal, hogy végig hű maradt a Juventushoz és a Drughihoz. Annyira sikeres volt a jegyértékesítésekben, hogy egy aranycsillagot is kiérdemelt a Drughi törzshelyén, “R Bucci” felirattal. Minden mérkőzésen ott volt a stadionban, gyakran ő maga vezényelve a szurkolói rigmusokat.

2004-ben, Ciccio megismerkedett egy Gabriella nevű nővel, akit hamarosan elvett feleségül és született egy fiuk. Egy Cuneo melletti faluba, Beinettebe költöztek, onnan járt be Ciccio Torinóba, ahol szintén volt egy kis lakása, a stadion közelében lévő bár felett. Állandóan a telefonon lógott. Ahogy a felesége később nyilatkozta, folyton azon aggódott, hogy egyszer elveszti valahol. Éjjel-nappal csörgött, a vonal végén jegyeket kérlelő emberekkel.

Jóllehet, Ciccio az elsőszámú kontaktnak számított amikor jegyre volt szükség, azonban sosem volt “Az Ember”.
Az ugyanis Dino Mocciola volt, a Drughi vezetője, aki 16 évet töltött börtönben fegyveres rablásért, és egy rendőrtiszt meggyilkolásáért. Mindössze néhány ember lehetett a hírhedt Mocciola közelében. 2005-ös szabadon bocsátását követően, továbbra is ki volt tiltva a stadionokból, így nem készültek képek róla a lelátón, csak a korabeli bűnügyi nyilvántartási fotója maradt fent 1989-ből. Egy forrás szerint évekig nem használt telefont, állítólag még az ügyvédei sem tudták hogyan lépjenek vele kapcsolatba. Hírnevét méltán tükrözi egy jelenet, amely nem sokkal szabadon bocsátását követően történt: Juventus Stadionban az ellenfél Roma csapatának egyik ultra csoportja(!) a következő molinót feszítette ki: “Ciao Dino. Bentornato” (“Helló Dino. Üdv újra itt”).

Mocciola börtönévei alatt a Drughi parkolópályára került, és rövidesen kiszorultak a Kanyar közepéről, amely hatalmas presztizs -és üzleti veszteséggel járt. “A Kanyarbeli dominancia aranyat ér” – írta akkoriban egy újságíró. “Az a pozició azt jelenti, hogy tiéd a közvetítő szerep a klub számára. Ez ingyen jegyekkel, szívességekkel és kedvezményes utazásokkal jár.”

Mocciola visszatérésével a Drughi is kezdett magára találni. 2005 áprilisában megkéselték a Fighters nevű rivális ultracsoport egyik tagját, feltételezések szerint egy Drugo (Drughi tag) által. Az ezt követő viszály több mint egy évig tartott, mígnem 2006 nyarán, két Drughi tagot (köztük Mocciolát) késeltek meg és 50 szurkolót vettek őrizetbe a különböző Juventus ultrák összecsapásai során. Addigra azonban Mocciola vezetésével a hatalmi helyzet felbillent, és a Drughi vált az elsőszámú ultracsoporttá. A The Fighters szétesett és beolvadt más csoportokba, Mocciola pedig a Kanyar vitathatatlan királyává lépett elő.

Továbbra is ki volt tiltva a stadionból, így Mocciolának szüksége volt egy helyettesre, aki vezényli a lelátót és a klubbal is tartja a kapcsolatot. Ciccio úgy tűnt, mindenkit ismer, és köszönhetően könyvelői végzettségének, jól bánt a számokkal. Közel állt a Juventus vezetőségéhez, esetenként Stefano Merulla (a Juventus jegyértékesítési diviziójának vezetője) lakásán aludt.

Ő volt a tökéletes jelölt a feladatra, eljött az ő ideje…

 

Tobias Jones írása (The Guardian)

A történet nem ért véget, itt folytatódik a 2. résszel!