Az nem meglepő, hogy Gonzalo Higuaín sok szurkoló szívének közepét még mindig elfoglalja, kölcsönök ide vagy oda. Sok szurkoló érez úgy (köztük az is, aki ezeket a sorokat írja), hogy Pipita sokkal többet érdemel, és igenis rászolgál minden juventino szeretetére. Nem a véletlen műve az, hogy ennyien imádjuk az argentint. Rengeteg felejthetetlen pillanatot élhettünk át általa, ezeknek az emlékeknek pedig nem kopott meg a fénye azáltal sem, hogy az elmúlt szezon nagyon nem úgy alakult a számára, ahogy eltervezte.
Ha visszanézünk az utóbbi egy évre, nem igazán tudtunk mást tenni az ő esetén gondolkozva, csak melankolikusan nosztalgiázni, és keserű könnyeket nyelve kérdezgetni magunktól, hogy biztos így kellett-e lennie mindennek. Méltatlan: ez a szó juthat eszünkbe az ő elmúlt szezonjáról. Személy szerint én igencsak aljas műveletnek tartom Higu ilyen szintű megalázását.
Legyünk őszinték magunkkal, a klub legyen őszinte saját magával. Kiről is beszélünk? Arról a játékosról, aki – amíg itt játszott – a szívét tette ki. Küzdött az első perctől kezdve az utolsóig, a pályán és azon kívül is. Ahol tudott, győzött. Két szezon alatt a lehető legtöbbet tette a Juventusért, BL-döntőt játszott, vért izzadott, ha kellett. Majdnem 60 gólt meglőve az Öreg Hölgynek, két szezon alatt felejthetetlen játékossá vált Torinóban. Számított ez bármit is? Nem nagyon.
De úgy mégis… Miért szeretik a szurkolók még mindig El Pipitát? Jogos a kérdés, nehéz a válasz. Mert Higuaín ízig-vérig Juventus-játékos (volt). Belénk égett rengeteg olyan kép, ahogy szívét-lelkét kitéve kész lett volna meghalni a mezért a pályán. Ezért voltunk mind szomorúak, amikor el kellett mennie, amikor hallottuk, láttuk, hogyan megy neki máshol. Amikor összeszorított fogakkal mosolygott Milánó, majd London sajtótájékoztatóin. Nem volt jó látni. Őt a Torinóban eltöltött két év alatt a csapat iránti lelkesedése vitte előre, nem véletlenül torpant meg a San Siro, majd a Stamford Bridge gyepén. Csapat iránti elköteleződés nélkül nem megy. És ha ezért a hihetetlen mértékű passzióért nem szerette meg Gonzalot az egyszeri juventino, akkor hozok egy példát, amiért viszont biztosan sokak kedvencévé vált.
“…2018. március 7. London, Wembley. A Juventus szénája nagyon nem áll jól. 2-2 otthon a Tottenham ellen, és így érkezik meg a legendás angol stadionba. Megy a fogadkozás, reménykedés, fohászok röppennek. Jön egy Tottenham-helyzet, de Kane mellérúgja. Huh, megúsztuk, Buffontól mondjuk bement volna. Semmi baj, játsszuk inkább a saját játékunkat, ezért vagyunk itt. Son azonban vezetést szerez. Bennem sokakkal együtt egy világ omlik össze, a londoni szurkolók extázisban. Kész, ennek itt a vége. A tavalyi döntős már most búcsúzik? A csapat, élén Higuaínnal máshogy gondolja. Jön egy beadás Lichsteinertől, Khedira fejeli tovább, Pipita pedig védhetetlenül a hálóba veri a labdát Lloris mellett. 1-1! A 21. gólja a szezonban. És olyan szenvedéllyel rohan a kezdőkör felé, mintha már most a döntőben lenne. Viszi a labdát is. Néhány perccel később tökéletes ütemben ugratja ki Dybalát, szó nincs lesről, a kis argentin gyémánt pedig ha kell, ha nem… Betrappol a kapuba, és irgalmatlan nagy gólt lő. Győzelem! Higuaín pedig a meccs hőse…”
És nem csak egy ilyen volt. Az a gól a San Siróban? Az egyik legszebb pillanat a Juventushoz fűződő kapcsolatomban. A Napoli elleni gólja, az a bizonyos mutogatás De Laurentiis felé… Mind remek momentumok.
Egy éve azonban, mint derült égből villámcsapás… CR7 érkezik. Érkezésével pedig borít mindent a támadószekcióban. A sor egységét, hierarchiáját, és egyensúlyát. Lógott a levegőben, hogy valaki ki lesz téve a keretből. Erre pedig a potenciális posztrivális, és addigi legjobban fizetett kerettag Higuaín volt a legkézenfekvőbb. Ronaldo fizetésével nem igazán maradt tolerálható semmilyen nagyobb fizetés a Juventus háza táján.
Néhány nappal később pedig valóban… Ugyanaz az arc néz vissza piros-feketében egy kórházi szobából, amely arc még derűs mosollyal fogadta a portugál támadót. Higuaín a Bonucci-üzlet részeként Ronaldo áldozata lett. És hirtelen mind elkezdtük sajnálni, mintegy előre látva, micsoda borzalmas szezont tudhat maga előtt tele csalódással, elutasítottsággal és keserűséggel. Ezen nem dobott sokat az a bizonyos Milan-Juventus-meccs sem. Vele együtt fakadtam sírva a monitor előtt, és Matuidi azt a puszit minden Juve-szurkolóval együtt adta neki. Fájt így látni azt a játékost, aki ennyi mindent tett a klubért, és mégis így elbántunk vele. Londonban talán kicsit jobban ment neki, még egy trófeát is nyert, és ismét Sarrival dolgozhatott együtt. De túlzás lenne azt állítani, hogy siker lett volna az angliai kaland El Pipita számára.
A Juve a saját útját járja, saját döntéseket hoz. Hogy Higuaínra milyen sors vár, talán még a vezetőség sem tudja. A játékosok nem mindig, a szurkolók pedig szinte soha nem tudnak hatni a döntésekre. Egyvalami viszont biztos. Voltak nehéz percek, szomorú és dühödt pillanatok, de Gonzalo részéről minduntalan csak egy dolog érkezett az Öreg Hölgy felé. Feltétlen, soha nem múló, és hatalmas szerelem.
f: juventibus.com